"...végezd az evangélista munkáját, s töltds be szolgálatodat." 2 Tim 4,5
Az Atya, Fiú és Szentlélek Úristen nevébe keresztelünk.
A keresztség nem az ember ajánlata (t.i. Istennek), hanem Jézus Krisztus ajánlata...Az ember a keresztségben Krisztus tulajdonává lesz...Ki van ragadva a világ uralmából, és Krisztus tulajdonává lett.- Ditrich Bonhoeffer
Isten kijelentéseben is rejtve marad - titok marad.
Gyülekezetünk jogfolytonosságának történeti áttekintése:
Ezen számvetés, kísérletet tesz annak megértésére, hogy a Vizsolyi Református Anyaegyház, mint keresztény gyülekezet, miként is lehet Istennek egyháza, mi módon volt egykor katolikus és milyen értelemben tekinthetjük ma is katolikusnak, azaz a Megváltó Fiú Úristen, Jézus Krisztus egyetemes, szent és misszióba elküldött-apostoli egyházának. Ezen memorandum tanúskodik Vizsoly község és hajdani mezőváros (1454-tól) keresztény népének és egyházi szolgálatának jogfolytonosságáról egészen a kereszténység felvételétől, napjainkig. A Vizsolyi Református Egyház, mint nemes Ecclaesia Reformata Helvetica Wysoliensis, az eredeti középkori egyetemes (Catolica) anyaszentegyház (ecclesia) jogfolytonos utódja és örököse, melynek e helyen való alapítása a kereszténység felvételéhez (A.D.1000.)kapcsolódik, amely még a nagy Kelet-Nyugati egyházszakadás előtti időkben történt (a nagy skizma 1054.-ben történt).
Ennek az egyetemes középkori keresztény anyaegyháznak a megújítását a középkori reformzsinatok kudarcait követően, radikális hitbeli, erkölcsi, és szervezeti reformok révén az evangéliumra és kegyelem tanra koncentrálva Luther Márton 1517. okt. 31.-ben indította el Wittenbergben. Abaúj-Zempléni térségünkben pedig már az 1540-es években lutheri hitelvek szerint zajlottak ezek az egyházi életet megújító reformtörekvések, aminek jelentős mérföldköve a Kopácsi István által elnökölt 1545-ös Erdődi Zsinat. Ezt vidékünk lutheránus főurai a Perényiek és Alaghyak érvényesítették.
Ezt követően hazánkban, az 1560-as években Kálvin János genfi reformátor tanítása szerint az egyházi hitelvek reformfolyamatai a teljes szentírási kijelentés alapján tovább folytatódtak , annak érdekében, hogy a keresztény ősegyház eredeti hite és működése állhasson helyre. Ekkor érkezett térségünkbe hazánk egyik legjelentősebb reformátori-lelkésze Károli (vagy Károlyi ) Gáspár, aki 1563-tól gönci lelkész, majd esperes és bibliafordító tudós teológus, aki a szentháromság tagadókkal szemben megerősítette a Kassa-völgyén (ma Hernád-völgyén) a biblikus tanfegyelmet és előmozdította a kálvini hitelvek szerinti, reformált úrvacsoratant és keresztény egyházi életet, melynek jelentős eseménye volt az általa elnökölt 1566-os Gönci Zsinat. Ebben a törekvésében a Mágócsyak és később a Rákócziak is kegyúrként támogatták birtokaikon, így Vizsolyban is, és országosan is megerősödött a svájci/helvét típusú reformáció. Ezt összegzi, hogy 1567-ben a Debreceni Zsinaton elfogadták a II. Helvét Hitvallást, amely átfogó, országos érvényű keresztény
tanításbeli formulát nyújtott a református lelkészi karnak és gyülekezeteknek.
Ekkortól beszélünk a hazai keresztény egyház református felekezeti formájáról, melynek vizsolyi elfogadása legkésőbb 1575-ben ment végbe, amikor a birtokos Mágócsy-család kálvinista lelkészt, Czeglédi Jánost, a Forgách-család korábbi nagyidai udvari lelkészét hívta meg a vizsolyi prédikálószék szolgálatára. Ekkortól kezdve mindmáig református lelkészek nemzedékei váltották egymást a szentírás tanulmányozásában, az evangélium igei hirdetésében, és a vizsolyi közösség keresztény katechézisében. A vizsolyi ev. ref. eklézsia iskolát is tartott fenn, és ennek tanítóját is ellátta a lelkész mellett (a tanító korabeli megnevezése: rektor), valamint rövid ideig, átmenetileg befogadta 1671-ben a Sárospatakról elmenekülő Református Kollégium közösségét, akik Vizsolyból Göncre, majd Gyulafehérvárra menekültek tovább Báthori Zsófia türelmetlen rekatolizációs politikája elől.
Valljuk, hogy az igaz Keresztény Anyaszentegyház, nem más, mint Jézus Krisztus követőinek közössége és az Ő megváltott tulajdona, és a Háromság-Egy szent Istennek földi történelemben útonjáró szövetséges népe. Az egyház egyszersmind a mi földi megítélésünk szerint láthatatlan – Communio Sanctorum, másrészt mégis van földi jelenléte és megtestesülése (Kihívottak közössége- Ecclaesia). A hitfelekezetek gyakran közösen, térben és történelmi időben összetartózó és meghatározott módon foglalják össze hitvallási szimbólumukat-hitformulájukat, így egyházi életük sajátos konfesszionális formulát, egyedi jegyekkel rendelkező hívő életformát és tradíciókat, vagyis viselkedési-kegyességi kultúrát is kialakít. Ehhez autentikus ünnepeket és ünneplési formákat, sőt szent művészeteket is létrehoznak a közös hit gyümölcseként. A sajátosságainkat megismerve és megélve, szintén valljuk, hogy Jézus Krisztusnak „más juhai” is vannak, így a keresztény felekezetek közötti párbeszédet és szeretetben megélt türelmet, valamint az ökumenikus egységtőrekvéseket – pl. a közös szeretetszolgálatban – rendkívül fontosnak tekintjük, annak érdekében, hogy meglássa a világ, hogy Jézus Krisztus tanítványai vagyunk mind.
Közösségünk Isten jelenlétének erejét és áldásait tapasztalja meg az Ő szavának, a Szentírásnak a Lélek által ihletett olvasásában és értelmezésében, melyből életvezetést és bölcsességet nyerünk mind e világi, mind az örökkévaló életünkre nézve. Istennel való személyes lelki kapcsolatunk és minden válaszunk vagy imádságunk a hála gyümölcseként az igeértésünkből fakad, mivel Isten megelőző szavára és tettére tudunk rezonálni, amiben személyes döntésünk és felelősségünk is szerepet kap. Egyházunk a Bibliából értette meg azt is, hogy ősegyházi minta szerint biblikus tisztségek segíthetik önfenntartását, amikor is az istentiszteletről és más szolgálatokról gondoskodni kell. Így önmaga kormányzásában a „vének”-„presbiterek” (görög kifejezés) tanácsának kell felelős módon (sáfárság) vezetési szerepet vállalnia, melynek elöljárója és tagja a lelkipásztor is, mint olyan lelki vezető, aki Isten igéjének szolgája (Verbi divini minister) és hírnöke (itt értendő az egyház apostoli jelzője -apostolság- mint elküldött hírnök).
Erre a Rákóczi-szabadságharc elvesztése után fellángoló felekezeti türelmetlenség, az ellenreformáció és III. Károly királyunk abszolutista politikája kényszerítette rá a protestáns felekezeteket, hogy pl. főgondnokokat, vagy a lutheránusoknál főfelügyelőket válasszanak az egyházi köztestületek vezetőinek, akiknek kötelessége a Habsburg uralkodói kormányzat politikája közepette is oltalmaznia a protestáns felekezetek szabad vallásgyakorlási jogát. Ezt zempléni térségünkben, a hegyaljai Bodrogkeresztúri Konventen érvényesítették református őseink 1734-ben, amikor is világi főgondnokokat választottak, és az egyház önigazgatásába, egyházi ügyek intézésébe laikus-világi származású tekintélyes személyeket tettek illetékessé. Az Erdélyben szolgáló szászvárosi lelkipásztor, Nádudvari Péter már 1726-tól kezdve képviselte a presbitériumok felállítását minden gyülekezetben, ami alulról jövő törekvésként jutott végül érvényre az 1791-es Budai Zsinat döntéseiben is. Így a korábbi gyülekezeti életet támogató és meghatározó patrónusok/kegyúri családok immár az egyház szervezetébe belépve, tisztségviselőként, és más presbiter hívekkel kiegészülve együtt viselték a gyülekezeti élet fenntartásának felelősségét, a döntéshozatal autonóm hatáskörét. Egyházunk presbiteri működése így elősegítette a hitközösségekben a szervezeti keretek polgárias-városias testületi modelljének terjedését, a tisztviselők választása, vagy a szavazásos-döntéshozatal révén a demokratikus igények fejlődését.
A vizsolyi ev. ref. anyaegyház, státuszában az 1540-es évektől változatlanul, mint anyaegyház szerepel, vagyis a hívek egyházi adójából és a javadalmas jószágok járandóságaiból többnyire képes volt lelkészt fenntartani, így a településen történő hitélet elevenségét évszázadokon keresztül megőrizni. Ez a fenntartóképesség a falu rekatolizációja és más vallású betelepülések miatt a 19. sz. folyamán folyamatosan romlott, és a 20. sz. során pedig többször is egzisztenciális krízisbe esett. Előfordult, hogy több lelkész család is megélhetési okokból távozott el nagyobb gyülekezetbe. Jellemző, hogy a 19. sz. második felétől betelepülő zsidóság, folyamatosan bővítette hitéleti tevékenységét, így a saját temető mellé később zsinagógát is építettek, azonban lélekszámuk mértéke saját iskola („jesiva”) építését sosem tette lehetővé. Így őket a református gyülekezet iskolája fogadta be, tehát az izraelita vallású és református vallású gyerekek generációkon keresztül, egészen a vészkorszakig együtt nevelkedtek. Nem kétséges, hogy Vizsolyban a felekezetek békés és türelmes együttélését is szolgálták a vallási közösségek közötti, ilyen mértékű együttműködések. Legnevezetesebb vizsolyi zsidó növendéke a református iskolánknak az 1868.-ban született Auerbach (később Ács) Lipót, aki képzőművész, néprajztudós, és a Szekszárdi „Munkás” Gimnázium egyik alapító pedagógusa és vezetője volt, aki 1946-ban halt meg és Budapesten vészelte túl a vészkorszakot.
Valljuk, hogy egyházi szolgálatunknak bizonyos ismertetőjegyei kell, hogy legyenek, mert ahol Jézus Krisztus uralkodik, ott Isten igéjét hamisítatlanul és bátran hirdetik, az úrvacsorát és keresztséget mint szentségeket Jézus Krisztus nevében gyakorolják, sőt „ékes és szép rendben” ügyelnek az egyház hiteles életrendjére, VALAMINT TAGJAINAK ERKÖLCSI FEGYELMÉRE, TOVÁBBÁ MISSZIÓJÁNAK LÉNYEGI ELEME AZ IRGALMASSÁG GYAKORLÁSA ÉS AZ ALAMIZSNÁLKODÁS.
